Pt. 12 - Hiraeth

Zene: Szilaj - Száguld a musztáng

Még üres tányérjainkkal magunk előtt várjuk, hogy Ahjusshi is leüljön közénk. Már szinte csorog a nyálam az éhségtől, így csak az előttem levő zsömléket tudom bámulni, nem is figyelek Donghyuckra, aki természetesen valamit hatalmas beleéléssel magyaráz nekem. 

Egy pillanatra felé fordítom tekintetem, így láthatom ahogy izgatottan mesél, majd hirtelen átvált nyafogásba, hogy ő márpedig menten éhen fog halni.

-       Hyung, mikor jön már Ahjusshi? Én ezt nem bírom, ki fog lyukadni a hasam – szenvedve, segítségkérően néz rám bociszemeivel, mire egy sóhajtás szökik ki ajkaim közül. Állandóan ez van. Ugyan csupán egy évvel vagyok idősebb nála, sokszor mégis úgy érzem, mintha inkább lennék az apja, vagy nem is tudom. 

-       Nyugi, mindjárt jön, biztosan el kell még valamit intéznie. Tudod, mindent értünk tesz, úgyhogy ennyit bírj még ki! – figyelmeztetem, hogy ne kezdjen megint a sanyarú életéért nyafogni.

Mint végszó, be is lép az étkezőbe a férfi. Kicsit szokatlan a mindig rendezett nevelőnk kinézete, hisz haja csapzott, sűrűn veszi a levegőket, közben mégis boldognak néz ki. Donghyuck örömében elkezd a kenőkéssel dobolni az asztalon, mire kap egy szúrós pillantást tőlem is, meg persze Ahjusshi-tól is. Neki nem tűnik fel, hogy a férfi különösen viselkedik. A hasa eltereli minden másról a figyelmét. 

Megfogjuk a mellettünk ülő kezét a kis körben, hogy elmondhassuk az esti imánkat. Ahjusshi tanított minket erre. Mindig azt mondja, hogy Isten segíteni fog nekünk otthont találni, ha teljes szívünkkel kérjük. Csak bíznunk kell benne.

Én hiszek neki. Ahjusshi-nak mindig hiszek, hisz ő a legbölcsebb felnőtt, akit ismerek. Szerető szigora rendet tart itt, az árvaházban. Mindig itt van velünk, hogy nekünk se kelljen nélkülözni. Legalábbis nem annyit, amennyit Ahjusshi nélkül kellene.

Amint végzünk az imádkozással, szinte verekedés tör ki a zsömlékért. Természetesen Donghyuck az első, aki megszerez egyet, én azonban megvárom, amíg a többiek vitatkoznak. Úgyis maradni fog nekem is egy. Mindenkinek annyi jut.

A többiek más jócskán majszolgatják a vajaszsömléiket, mikor én is nekiállok. Gyomrom ekkor már hangos korgással jelzi, hogy táplálékra vágyik. Donghyuck az egészet a szájába tömi, nem is értem, hogy fér bele ennyi, épp küzd is a rágással. Ahjusshi már sokszor figyelmeztette, hogy meg fog így fulladni, de Donghyuck túlságosan szeret ahhoz enni, hogy ilyenekkel törődjön.

Én úgy eszem az adagomat, hogy félbe vágom, majd külön vajazom meg őket és kiélvezek minden falatot. Nem vagyok ennyire mohó. 

Ez is aznap este a vesztem. Amíg lassan majszolgatom a vacsorámat, Donghyuck pillanatok leforgása alatt csórja el a zsömlém másik felét és tömi a szájába. 

-       Hya! Mit csinálsz? – kiáltok rá, mire ő teli szájjal próbál válaszolni, én azonban alig értem, amit mond.

-       Annyira éhes vagyok még, Hyung! – újból beveti bociszemeit, én azonban nagyon mérges vagyok rá. 

-       Én is! – puffogok, de igazából már nincs mit tenni. A vacsorám fele Donghyuck gyomrában landol. Nem akarok ezen szomorkodni. Meghát, annyira azért nem zavar a dolog, amint nézem a fiút, ahogy tömi a szájába a zsömlét, hogy éhségét csillapítsa. Valahogy mégsem tudok rá igazán haragudni. 

Vacsora után visszamegyünk a Donghyuckkal közös szobánkba, hiszen mindkettőnknek még leckét kell írnia. Ő a maga tíz évével ötödik osztályba jár, én pedig hatodikba, így általában én segítek neki, ha valamit nem ért. Ez elég sokszor elő is fordul, főleg matekból. Nem az erőssége, így állandóan nyafog, én pedig megyek, hogy elmagyarázzam neki. Ma sincs ez másképp. Későig csinálom vele a feladatokat, hogy biztosan megértse és jól sikerüljön a dolgozata. Számunkra az egyetlen esély egy boldog életre, ha jól tanulunk és megtaláljuk az otthonunkat. 

Már az ágyunkban fekszünk és várjuk, hogy Ahjusshi bejöjjön jó éjszakát kívánni. Donghyuck különösen szótlan és a fal felé van fordulva. Ez gyanús nekem, így rákérdezek.

-       Valami baj van?

-       Hát egy kicsi.

-       Elmondod? – szipogást hallok, ami egy picit megijeszt, mégis kimászok a takaróm alól, hogy odabújhassak a kesergő fiú mellé, hátha az megnyugtatja.

-       Te tudod milyen az, ha valakinek van egy otthona, Hyung?

-       Nekünk ez az otthonunk – meglep a kérdése, de próbálok erősnek mutatkozni előtte, hogy ne legyen azért is szomorú, mert valójában én is az vagyok.

-       De én nem ilyenre gondolok. Olyan igazira – elgondolkodok kérdésén. Nem tudom én se, milyen érzés az. Biztosan jó. Biztosan boldog, akinek ez megadatik. Talán nem kérjük mi elég szépen Istentől, hogy mi is megtapasztalhassuk?

-       Megígérem neked, hogy ha nagyok leszünk, megtudjuk milyen érzés otthon lenni. Megteremtjük az otthonunkat.

-       Az jó lenne – Donghyuck már csak motyog, hisz félálomba van, így perceken belül el is alszik. Mire Ahjusshi benyit, hogy elköszönjön, ő már az álmok világában van. A férfi tekintetében furcsa szomorúság bujkál, amint meglát minket összebújva és én nem tudom eldönteni, miért. Rossz érzés kerít hatalmába, és végül ezekbe a gondolatokba alszok bele, a fiatalabb fiút átölelve.

 

 

[][][]

 

 

A következő vacsoránál szó nélkül teszem át Donghyuck tányérjára a zsömlém felét. A tetejét, a finomabbikat, hiszen tudom, hogy az a kedvence. Jobb kedvre szeretném deríteni, mert nagyon rossz ilyen szomorúnak látni. A fiú meglepődik, de örömmel fogadja, ahogy ezután minden este. Kicsit sem zavar, hogy esténként korgó gyomorral alszok el, mert Donghyuck szeretetteljes és hálás tekintete lebeg szemem előtt. Meg a ragadós mosolya, amit ritkán látni ebben az időszakban. 

Valahogy nem hagy nyugodni, ahogy Ahjusshi aggodalmas tekintettel méreget minket, akárhányszor ránk pillant. Szemében szomorúság és félelem is bujkál. Egy kicsit meg is ijeszt ezzel.

Olyan hirtelen történik minden. Ahjusshi egyik délután lejön, hogy menjek vele az irodájába. Nem mond semmi többet, így meglepődök, mikor egy házaspár ül nevelőnk íróasztala előtt. Kedvesen mosolyognak rám, a nő szemeiben könnyeket is látok, ahogy szívére teszi kezét. A férfi erősen szorongatja felesége kezét és közben engem mér végig. Szája füléig ér, fekete tekintete melegen pillant rám. Még sosem éreztem ilyet azelőtt. Össze is zavarodok. Nem értem mi történik.

Ahjusshi azt mondja, örökbe fognak engem fogadni. Ez a kedves házaspár lesznek a szüleim, velük fogok élni. Mostantól nem az a parányi szoba lesz az otthonom, amin osztoznom kell és nem csak egy zsömlét ehetek vacsorára, hanem annyit, amennyi belém fér. 

Ezután magunkra hagy minket egy kicsit, de előtte még azt mondja legyek bátor, mert boldog élet vár rám. A két felnőtt leguggol elém, bemutatkoznak és elmesélik, hogy milyen régóta szeretnének egy kisgyereket, de sajnos nekik nem lehet. Elmondják hol élnek, hogy Apuka fogja a szobámat kifesteni, amilyenre csak szeretném, és hogy majd együtt elmegyünk vásárolni nekem. Azt is mondják, hogy milyen finom ételeket készítenek otthon és megígérik, hogy boldoggá fognak engem tenni és igazi családtag leszek náluk. Kérdeznek tőlem is egy-két dolgot, de nem igazán vagyok képes válaszolni. 

Egyetlen dologra tudok gondolni és el is pityeredek. Donghyuckkal vajon mi lesz? Anyuka letörli arcomról a könnyeimet, és bár nem érti a helyzetet, erősen magához szorít, hogy megnyugodjak, de ettől csak még inkább rám tör a sírhatnék. Még sosem éreztem ilyet azelőtt. Sosem éreztem, hogy úgy igazán biztonságban lennék. Hogy én lennék az első.

Ahjusshi halkan nyitja ki irodája ajtaját, hogy bepillantson. Amint meglát minket, az ő szemeibe is könnyek gyülekeznek. Pontosan tudja, hogy én miért sírok.

 

 

[][][]

 

 

Elérkezik a költözésem napja. Félek. Rettegek, de közben boldog is vagyok. Nem tudok mit kezdeni ezekkel a kettős érzésekkel. Valahol a világ legszerencsésebb gyerekének tartom magam, hogy végre lesz egy családom, valahol viszont borzasztó szomorú is vagyok, mert nem fogom többet látni Donghyuckot.

Azóta többször is találkoztunk már a szüleimmel és biztos vagyok benne, hogy ők nagyon jó emberek. Már most jobban szeretnek, mint valaha bárki, és ezt tudatják is velem. Jól érzem magam velük, sokat nevetünk együtt, Apuka nagyon vicces.

Donghyuck segít nekem összepakolni. Azt a kevéske személyes holmit, amim van egy táskába pakolom, amit a szüleim adtak nekem. Tudom, hogy utoljára látom ezt a szobát, ahogy Donghyuckot is. Ahjusshi azt mondja, néha azért meg fog látogatni engem, hogy megnézze rendben vagyok-e.

-       Mi lesz velem nélküled, Hyung? – a semmiből teszi fel Donghyuck ezt a kérdést. Abbahagyom a pakolást és felé fordulok. Szemei fájdalmasan tekintenek rám, ajkai sírásra görbülnek. Elmosolyodok, de közben a szívem szakad meg. Velem mi lesz nélküle?

-       Mostantól neked kell vigyáznod saját magadra.

-       De tudod, hogy nem megy. Nélküled éhes is leszek – lehajtotta fejét, azt akarta, hogy ne lássam, mennyire kétségbeesett.

-       Nagyon erős vagy, Hyuck! Be fogod ragyogni a saját életedet!

Ekkor lépnek be a szobába a szüleim és Ahjusshi. Nyakába ugrok Apukának, mire nevetve pörget meg a levegőben. Donghyuck meg se mozdul, olyan, mintha odafagyott volna. Őt is köszöntik a szüleim, de a fiú elfordul előlük. Azt mondja haragszik rájuk, amiért elvisznek engem, majd ledobja magát az ágyára és a fal felé fordul. Aznap azonban nyer az önzőségem és a vágy, hogy én is tartozzak valahova, így nem megyek oda hozzá. Magára hagyom a szomorúságban, míg én a boldogság felé haladok. Észre se veszem, mit teszek.

Amint teljesen készenlétben állok a költözésre, elindulunk kifelé. Utoljára lépek ki az apró szobából, és visszapillantva látom, hogy Donghyuck rohan felém. Szorosan átöleljük egymást, ő el sem akar engedni, így a fülébe súgok egy bölcsességet, amit egy könyvben olvastam a minap.

-       Ha belül tartod a napot, nem számít, hogy idekint esik – nem kapok választ, így eltolom magamtól. A szüleim várnak rám. Mégegyszer utoljára emlékezetembe vésem a fiú minden vonását, majd hátat fordítok neki és Anyuka karjaiba rohanok. Nem hallom, amit Donghyuck ezután motyog utánam.

-       Nekem te vagy a napom, Hyung!

 

 

[][][]

 

 

Egy csodálatos házban élünk. A szobám óriási, legalábbis az árvaházihoz képest mindenképpen. A kert is hatalmas, külön játszóterem van. Sokszor segítek odakint Apukának a kerti munkában. Megtanít füvet és sövényt nyírni, igaz, mikor Anyuka meglátja a kezemben a félelmetes szerszámot teljesen kiakad és összekapnak Apukával. Sokszor vitatkoznak, de ez nem olyan komoly dolog, sőt igazából csak viccből csinálják. 

Minden este együtt vacsorázunk és arról beszélgetünk, kinek hogy telt a napja. Olyan furcsa volt ez elsőre. Eddig senki sem érdeklődött efelől. Néha Apuka béna faviccei kikészítik Anyukát, és ilyenkor mindig lepacsizunk titokban az asztal alatt, bár szerintem Anyuka tud erről, mert sokszor valójában mosolyog közben.

Elalvás előtt mindig mesét olvasnak nekem. Hol Apuka, hol Anyuka. Mikor már félálomba vagyok adnak egy puszit a homlokomra és jó éjszakát kívánnak. Azt hiszik elalszok, én mégsem tudok. Sosem alszok el. Amint a szüleim kimennek a szobából patakokban kezdenek el folyni a könnyeim. Mikor ezt Anyuka először észrevette beszaladt hozzám és szorosan átölelt. Egész éjszaka a karjaiban tartott, mikor sírtam, mert hiányzik Donghyuck. Azóta is sokszor teszi ezt. 

Végtelelenül boldog vagyok. Csak hiányzik Donghyuck. De egyébként tényleg minden a lehető legjobb.

Bemutatnak Nagymamának is, meg az unokatestvéreimnek is. Nagyon jókat játszok velük, sokszor összejárunk, Nagymama pedig állandóan olyan finom ételeket készít, hogy szinte gurulok hazafelé. Mindig mondja, hogy végre egy kicsit elkezdtem kikerekedni, nem csak csont és bőr vagyok. 

Végre tartozom valahova. Úgy érzem, vagyok valaki. Vannak emberek körülöttem, akikre számíthatok, akiket a családomnak nevezhetek. Hálásnak kéne lennem. Miért nem tudok mégsem megnyugodni és elfelejteni a múltat?

Hónapok óta családtag vagyok, mégsem maradnak el az esti sírásaim. Ez már megszokottá vált. Egyik éjjel a mosdóba menet megcsapja fülemet egy beszélgetés. Anyuka és Apuka pityeregnek a nappaliban.

-       Nem vagyunk jó szülők? – Anyuka hangja meg-meg csuklik.

-       Szerintem adjunk még neki egy kis időt. Fel kell dolgoznia, hogy már nem árva többé.

-       Nem érzi magát biztonságban velünk?

-       Szerintem csak hiányzik neki valaki.

-       Akkor miért nem mondja el? Nem bízik bennünk? Valamit tennünk kell!

-       Még egy kis idő, drágám – Apuka hangja lágyan cseng. Még én is megnyugszok tőle egy picit.

-       Még egy kicsi – Anyuka beleegyezik, de nem nyugszik le. – Attól félek, később depressziós lesz.

-       És mi akkor is itt leszünk neki!

Ez az első alkalom, hogy nem Donghyuck miatt sírok. Rájövök, hogy bántom a szüleimet. Bántom azokat, akik megmentettek. Akiket szeretek. Akik viszont szeretnek. Nem tehetem ezt velük.

Ez volt az utolsó este, hogy sírva aludtam el Anyuka karjaiban. Soha többé nem lettem szomorú. A szüleim nem ezt érdemlik. Innentől minden nap boldogan telik, szinte észre se veszem, hogy repülnek az évek a fejem fölött. Tizenkettő, aztán tizenhárom, majd hirtelen tizenhat és tizenhét. Gimiben vagyok. Barátaim is lettek, megtanultam gitározni és táncolni is járok. Kiderült, hogy remek a zenei érzékem és még szeretek is színpadon lenni, így egy tánccsapat állandó tagja vagyok, járjuk az országot, versenyzünk és bulizunk. Pár éve meg se fordult volna a fejemben, hogy én valaha bulikba fogok járni, különösen azt nem, hogy ezek rendszeresen nálunk kerülnek megrendezésre. Anyuka és Apuka nagyon lazán kezelik a dolgokat, sokszor még le is ülnek közénk hülyéskedni. Nagyon megszerettem őket az évek alatt. Megmutatták, mit is jelent egy család tagjának lenni. Példát mutatnak és mindenben mellettem állnak a mai napig.

A „szeretet” szót valahogy mégsem ők jelentik számomra. Hiába nem mutatom többé ki, nem telik el úgy nap, hogy Donghyuck ne jutna eszembe. Nem feledem az ígéretet sem, hogy megteremtjük az otthonunkat, egyetlen pillanatra sem. Sokszor merengek azon, hogy vajon mi lehet vele. Vajon őt is örökbe fogadták? Vagy azóta is magányosan éldegél Ahjusshival, hogy én önző módon magára hagytam? Vajon milyen az élete nélkülem? Jól boldogul? Sokat mosolyog? Kit piszkál vajon, ha nem engem? Még mindig ilyen szeleburdi? Talált valakit, akinek az agyára mehet?

Közeledik a végzős évem. Anyuka és Apuka sokat kérdezgetik mostanában, mi szeretnék lenni. Nem tudom. Sokat beszélgetünk arról, mi az álmom, én mégse vagyok velük őszinte. Nem lehetek az. Nem mondhatom el nekik, hogy az egyetlen álmom, hogy újra láthassam Donghyuckot. Hogy mellette lehessek a végtelenségig és hogy ne kelljen többé elválnunk.

Mostanában sokat piszkálnak azzal a srácok, hogy miért nincsen senkim. Egyedül Taeyong hyungnak meséltem Donghyuckról. Ő megérti, miért nem tudok senkit a szívembe engedni. Bölcs tanácsokkal lát el mindig. Igaza is van, én tudom, de olyan nehéz helyesen cselekedni. 

Eljött az idő. Nem tettethetek tovább, így leülök Anyukával és Apukával beszélgetni. Kiöntöm nekik a szívem, és valójában nem is tűnnek meglepettnek.

-       Sosem éreztem itt igazán otthon magam, valami mindig hiányzott. Valami belőlem, és most jött el az ideje, hogy ezt rendbe tegyem – Anyuka könnyes szemekkel simít végig arcomon. Érzelmekkel teli tekintete kicsit sem volt dühös, sokkal inkább büszke.

-       Ezt mi mindig is tudtuk, Mark. Tudjuk, hogy nem felejtetted el egy napra sem azt a fiút.

-       Olyan, mintha a testvérem lenne. Ő volt a családom, mikor nem is volt családom. Ő volt az otthonom, mikor nem is volt otthonom – felelem erre, túllépve a meglepettségen, hogy ők végig tudták, mégis mellettem voltak. Végig tudták, hogy el fogom hagyni őket egy nap a régi, árva életemért, mégse haragszanak rám.

-       Tudjuk. Jobban ismerünk, mint te az hiszed – ezt Apuka mondja szomorúan, de nem úgy, hogy bűntudatot keltsen bennem. Támogatnak. Még ebben is támogatnak, holott ez hatalmas fájdalom lehet nekik.

-       Én csak szeretném, ha tudnátok, hogy továbbra is a fiatok vagyok, csak nekem nem ez az otthonom. Nekem igazából valaki az otthonom – nehéz ezt kimondani, borzasztó nehéz, hisz ők azok, akik megmentettek, akik a nyomorúságból felemeltek. Mégis, szívem megkönnyebbül, amint nem tartom ezt magamban többé. Szorosan ölelem át a szüleimet, s közben mindhárman halkan pityergünk.

Kell ezután még egy kis idő nekem. Pár nappal azután, hogy leérettségizek összeszedem a bátorságom. Nem telefonálok, úgy érzem az nem lenne helyénvaló. Csak felülök a vonatra és megyek az árvaházig, ahonnan a szüleim évekkel ezelőtt mentettek engem meg. Ahol ott hagytam a kisfiút, aki valójában az életet jelentette számomra. Az otthont és a biztonságot. Magát a szeretetet.

A szél gyengéden fújdogál. Hasonló idő volt akkor is, mikor utoljára találkoztunk. Ez talán egy jel, hogy helyesen cselekszek? 

Komótosan sétálok a bejárati ajtó felé. Karórámra pillantok. Este hat. Pont vacsoraidő, lehet rosszkor jövök. Épphogy ez megfordul fejemben kivágódik az épület ajtaja és egy fiú lép ki rajta. 

Nagyjából velem egymagas, csokoládébarna haja kócosan hullik arcába. Ápoltan van öltözködve, de ruhái elég kopottak. Arca ragyogó, olyan ismerős a sok változás ellenére is, mintha egy napot se töltöttem volna nélküle.

És szemei, azok a pajkos szemek, amiket bármennyi idő elteltével is megismernék. Ő az. Itt áll előttem Donghyuck, immár felnőve, a felnőttkor küszöbén, szinte férfiként. Csak néz rám, óriásira kerekedett szemgolyókkal, s csupán ekkor veszem észre, hogy kezében fogja aznap esti zsömléjét. Képtelen vagyok megszólalni, így végül ő töri meg a csendet.

-       Hyung? – halkan kérdezi, alig hallom. Finoman bólintok, mire könnyek gyűlnek a szemébe. – Mit keresel te itt?

-       Visszajöttem. Nem felejtettem el, mit ígértünk egymásnak.

-       Azt hittem boldog vagy.

-       Az vagyok, de nincs otthonom.

-       De van családod.

-       A kettő nem ugyanaz, Donghyuck. Én is most tanultam ezt meg. 

-       De ez sem az otthonod – maga mögé mutat az épületre. Elmosolyodok.

-       Nem, valóban nem. Nekem te vagy az otthonom – Donghyuck arcán széles mosoly jelenik meg. Újra érzem. Itt van, ami hiányzott. Ő az, aki hiányzott. A mosolya, ami bárki napját képes beragyogni, hisz ő fényesebb még magánál a Napnál is.

-       Reméltem, hogy egyszer visszajössz hozzám.

-       Hozzád mindig visszatérek – olyan furcsa ezt kimondani, mégis mikor megteszem olyan, mintha minden kirakós a helyére kerülne. Azt hiszem, Donghyuck is így érez. 

Pár másodperc elteltével hirtelen félbetépi zsömléjét és egyik felét felém nyújtja. Meglepetten cikázik tekintetem az étel és Donghyuck arca között.

-       Vedd el! Kérlek! Legalább ennyit hadd adjak vissza neked!

Ezután minden este kapok tőle egy fél zsömlét. Sosem feledi el, ahogy én sem teszem. Sosem feledem a fiút, akivel a semmiből teremtettünk otthont.

-----------------------------

Hiraeth: a honvágy egy otthonért, ahova soha nem térhetsz vissza, vagy ami soha nem is létezett. A nosztalgia, a sóvárgás, a bánat a múltad elveszett darabjaiért.

Sziasztok!

Ez az első, hogy NCT-vel írtam, úgyhogy emiatt egy kicsit bizonytalan voltam, hogy jól adom-e át a karaktereket, mert így rajongói szinten nem régóta követem, ismerem a fiúkat. Mégis, Markhyuckra nincsenek szavak, és ezt a novellát csak velük tudtam elképzelni :D

Oh, és már olyan kíváncsi vagyok ki mit hoz össze erre a zenére!^^