Pt. 2 - Egy életen át

Zene: Call me karizma - Nails

Holdfényborította utcákat szelek keresztül, miközben a csillagok alapján igyekszek tájékozódni. Főként tágas családi házak vannak a környéken, én pedig úgy sietek, ahogy csak tudok a megfelelő felé. Nem veszíthetek több időt, a karmolások már így is eléggé csúfítják az egyébként tökéletes és hibátlan hátamat.

Sokkal kevesebb félelmet érzek, mint az indokolt lenne. Valahogy nem érzem a súlyát annak, hogy az életemmel játszok - ennek talán az az oka, hogy tudom, itt meg fogom találni a biztonságot és nyugalmat.

Hamar rálelek az ismerős otthonra, hiszen pár hétig rendszeresen jártam ide. Magabiztosan indulok a bejárati ajtó felé, de még épp időben eszembe jut, hogy ezúttal nem viselem a láthatatlanná tevő glóriám. A bajszom alatt puffogva előszedem zsebemből a megviselt darabot, mire egy nagy sóhajtást hallatok. Az út során sajnos túl sok mindennek tettem ki, ő pedig nem bírta a strapát. Ez felejtős, meg fognak látni. Más megoldás után kutakodok, így kerülök pár perccel később a Mark ablaka alatti fa tetejére, ahonnan valamilyen módon át kéne ugorjak a párkányra. 

Bemérem a távolságot, berogyasztok, majd ugrok. Épphogy elkapom a párkány szélét, s közben úgy lógok ott, mint egy zsák krumpli. Talán kicsit hangosan szidom az Istenemet, már-már attól félek, hogy meghallja valaki. Habár Mark igazán jöhetne felsegíteni, mert nem szeretnék métereket zuhanni, innen viszont nem igazán látok feljutási lehetőséget.

Oké, egy sor himbálózás után akkorát sikerül dobni magamon, hogy bezuhanok az ablakon, ami legnagyobb szerencsémre éppen nyitva is van. Ezzel azonban egyenesen Mark asztalára érkezek, feldöntve azt, és persze a rajta levő lámpáját sikeresen kettétöröm az egyébként is szokatlanul nagy testemmel, meg minden rajta levő holmi a földre kerül. Amint sikerült föltápászkodnom mindent megpróbálok fölkapkodni, de biztos vagyok benne, hogy ezt a ricsajt meghallották. És nyílik is az ajtó, Mark fölkapcsolja a villanyt és ott talál engem a földön a tönkretett cuccaival. 

Kínos mosoly jelenik meg arcomon, amint az ő mérges, kérdőre vonó tekintetébe nézek, majd széttárom karjaimat.

- Meglepetés! - hebegem kínosan, közben folytatva a teljesen reménytelen rendberakását a káosznak, amit másodpercekkel az érkezésem után okoztam. Pontosabban, amit maga az érkezésem okozott. Eléggé Deja vu érzés kerít hatalmába szerintem mindkettőnket.

Igazából Mark már megszokhatta ezt, hiszen tudja milyen béna tudok lenni alkalomadtán, annak ellenére, hogy mindig legjobbak a szándékaim. Persze nem is tehetek mást: ez a munkám. Arról neki fogalma sincs még, hogy milyen önző okból jöttem vissza hozzá, meg hogy mit is tettem nem olyan rég.

Nem sokat változott az elmúlt pár hónap alatt, legalábbis valaki, aki nem ismeri ezt mondaná. Valójában viszont egész lénye kivirágzott, ami engem melegséggel tölt el. Szemei ezer meg ezer csillag fényével is vetekedhetnének, mintha személyesen maga is egy lenne. Hát ezt teszi az emberrel a szerelem, ha viszonozzák? 

Bele sem szeretnék gondolni, milyen állapotban volt, mikor a segítségére jöttem. Szíve darabjai szilánkokban szúrták mellkasát, lelke pedig távozott a szakítással együtt. Életében megszűnt a fény, s csakis a sötétség, a magány és a szomorúság keserű ötvözete követte mindenhová. Még szerencse, hogy megéreztem segélykérését, de az már más kérdés, hogy hogyan sikerült lelepleznem magam előtte. Természetesen ezt is a szerencsétlenségemnek köszönhetem. Hát basszus, ilyen béna őrangyal még nem született az univerzumban!

- Ez meglepetés a javából! - bólint kissé gúnyos félmosollyal arcán. Megdörzsöli szemeit, szerintem azt reméli, akkor eltűnik a kár, amit okoztam, de mikor mégsem így történik csak sóhajt egyet és leguggol mellém elkezdeni rendbehozni a szobát. - Mit keresel itt, Johnny? Úgy tudtam nem jöhetsz már vissza többet.

- Nem is jöhetek! - válaszolom kurtán, nem tudva hogyan is magyarázzam meg a helyzetet. - De látni akartalak - vigyorgok rá szemöldökömet húzogatva, mire nevetve belebokszol a vállamba.

- Én téged nem, elég volt belőled a múltkori - nyújtja rám a nyelvét, mire elszomorodok. - Mindig csak a baj van veled!

- Ezt mondod az őrangyalodnak, aki azon volt heteken keresztül, hogy az összetört szívedet ápolgassa és újra gatyába rázzon? - ugyan tudom, hogy csak viccből mondja, de kicsit félek, valami igazság azért van benne.

- Így van - sóhajt egy nagyot, majd mélyen a szemembe néz. - Neked már nincs itt dolgod, Johnny. Komolyan, én jól vagyok!

Ekkor érzem úgy, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna ide visszajöjjek, hiába múlik rajta az életem. Nem szabadna más terhére lennem, főleg hogy pont az ellenkezője lenne a feladatom. Ezzel egy újabb szabályt szegek meg, még ha nem is hivatalosan. Miközben azonban én a keserűségemben úszkálok, Mark realizál valamit, így elgondolkodva ül le törökülésbe és teszi föl a kérdést.

- Miért az ablakon másztál be, és nem az ajtón jöttél?

Felkászálódok a földről és idegesen kezdek el járkálni. Csak vázoljam fel neki, mi történt? Nevetni  fog, kiakadni, közli hogy ő nem segít? Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy hátamon érzem egy újabb óra elteltét. Felszisszenek a tájdalomtól, mire Mark szemöldökét ráncolja. Épp a következő kérdésre nyitja a száját, de én megelőzöm.

- Bajban vagyok. Megszegtem egy szabályt, amiért nagyon komoly büntetést kaptam - itt lepillantok a földön gubbasztó fiúra, aki ekkor még mit sem sejt. Hajamba túrva felsóhajtok. - Egyetlen ember őrangyalaként kell élnem egy emberöltőig, mégpedig úgy, hogy tud rólam. 

- Na nem! Azt már nem! Nem nem nem és nem! - beletelik egy kis időbe, mire leesik neki látogatásom oka, de akkor olyan hévvel pattan fel a földről, hogy  majdnem orra bukik, miközben hevesen gesztikulálva tagad. Szemei hatalmasra tágulnak, szinte fújtat, én pedig kénytelen vagyok ijedten hátrálni előle. - Kizárt dolog, hogy egész életemben elviseljelek, Johnny Suh! Nincs az az Isten! - mindeközben olyan mérgesen bök a mellkasomba, hogy csoda, ha nem lilul be a helye. Fájdalmasan fintorogva dörzsölgetem a pontot. 

- Különben meghalok! - bedobom az aduászom, kicsit hamarabb a tervezettnél, de legalább hatásos. Egy pillanatra abbahagyja a kiabálást, elgondolkodik, majd összefonja maga előtt karjait és olyan pillantásokkal illet, hogy fele akkorának érzem magam nála.

- Oh, tényleg? - hangján lehet érezni, hogy nem hisz nekem, úgyhogy heves bólogatásokba kezdek.

- Tényleg! Tíz órám van meggyőzni téged, abból hét eltelt az utazással, egy a mászással és rombolással, maradt kettő, mindez a hátamon számolva.

- A hátadon? - vonja össze szemöldökét.

- Óránként egy mély karmolás jelenik meg rajta, amiknek nyoma örökké megmarad. Ez a büntetésem. Ha le is élem valaki mellett az életét, az örökkévalóságig emlékeznem kell a bűnömre. Ha nem győzlek meg, akkor pedig a tizedik karmolás idejében halálbüntetés vár rám.

Emésztgeti az információt, szinte látszik, ahogy forognak az agytekervényei. Percek telnek el így, én pedig nem merek megszólalni, végül is az életemről van szó.

- Pont a hátad? De hát olyan szép hátad van! - felcsillannak szemeim a dicséret hallatán. Végre valaki megemlíti!

- Ugye? Én is teljesen kiakadtam! - hiába válaszolok, ő csak folytatja a saját gondolatmenetét.

- Miért nem lehetett az arcodat? Abban nagyobb kárt úgyse lehet tenni - egész lényét beragyogó diadalittas vigyor jelenik meg rajta, én pedig lehunyom szemeim és veszek két mély levegőt. Szinte elfelejtettem, milyen is Markkal az élet. Sose higgy a dicséretnek, mert nem az lesz. Kár volt elmondanom neki, hogy egy angyal önbecsülését nem lehet tönkretenni, mert azóta rajtam gyakorolja kedvességét. Felemelő. 

- Tudod mit? Talán én sem szeretném ezt, köszi - vigyorgok rá gúnyosan. - Vagy egyik éjszaka megfojtalak a párnáddal, akkor rövid lesz legalább a közös életünk.

- Ez csak akkor működne, ha be tudnál jönni a bejárati ajtón - rakja csípőre a kezét. - Mert mint látjuk, a mászás nem az erősséged.

Épp valami frappáns választ igyekszek kinyögni, mikor motoszkálás zaja hallatszódik be odakintről, majd másodpercekkel később egy nálam azért jóval gyakorlottabb fiú mászik be az ablakon. A baj mindössze annyi, hogy nem számolt a feldőlt asztallal, vagyis amint megszokásból rá akar lépni, hatalmasat zakózik ezzel ráborulva az egyébként még pár ép holmira. Így lesz Mark szobájából egy viszonylag kulturált disznóól. 

Ugyan nem ismerem a fiút, de van sejtésem arról, ki is lehet. Szigorú tekintettel figyelem az újonnan érkezettet, hisz nem éppen a szívem csücske, ha az, akire gondolok.

- Hát nem hiszem el, ma miért mindenki az ablakomon közlekedik? - fogja a fejét Mark, miközben felsegíti a fiút. 

- A múltkori után nem akartam anyuddal találkozni - nyögi ki felállás közben, míg fájdalmasan masszírozza derekát. Még csak ekkor vesz észre engem, mire meghökkenve kezd méregetni. - Te ki vagy?

- Ő Johnny, az őrangyalom.

- Johnny vagyok - kórusban válaszolunk, én pedig legszívesebben menten megfojtanám Markot, amiért ezt ilyen nyíltan kimondta. A fiú arca teljes értetlenséget tükröz. Alaposan végigmérem, hogy megbizonyosodjak: ő márpedig Donghyuck. Arca azonban, az irritáló flegmaság mellett valóban egészen elbűvölő, ahogy pedig ott áll Mark mellett az ő kezét szorongatva, azzal egyetemben, hogy előbújik a lelkem mélyéről a védelmező ösztönöm, egy kicsit valahol meg is nyugszok. Őrangyal létemre elég forróvérű tudok lenni, ez is bizonyítja, hogy mennyire féltem Markot a csalódástól és a fájdalomtól. Kár, hogy én mindössze arra vagyok képes, hogy segítsem a bajban, annak megelőzésében viszont nincs szerepem.

- Milyen múltkori után? - összefonom magam előtt karjaimat, miközben gyanakvóan méregetem őket. A szemeim lehet szikrákat is szórnak, mert hát mit képzel, ha a távollétemben bajba keveri Markot?

- Hát - kajánul vigyorogva nyújtja el a szót Donghyuck, ami nekem nagyon nem tetszik -, lehet a minap ránk nyitott - nevetve elhúzza a száját, Mark pedig játékosan rácsap a karjára, majd rám veti tekintetét, ami már közel sem olyan bájos és szeretetteljes, mint Donghyuck irányába.

- Persze ehhez Johnnynak semmi köze! - villódzik a tekintete, amint ezt kijelenti én pedig teljesen felháborodok.

- Még hogy semmi közöm? Hát ki volt itt melletted, mikor…

- Most komolyan, ki is ő? - vág a szavamba Donghyuck, amivel tényleg felbőszít. Utálom, ha belebeszélnek a mondandómba.

- Valóban az őrangyalom, Hyuck - sóhajtja Mark gondterhelten. - Csak általában láthatatlan, és egyébként is meg van tiltva, hogy visszajöjjön, mert nem szabadna tudnunk a létezéséről.

- Persze egyszerűbb lenne, ha nem kürtölnéd világgá - motyogom az orrom alatt, de természetesen mindketten meghallják. Ezúttal két szúrós szempárt kapok ajándékba.

- Mivel itt állsz hívatlanul az általad okozott kár közepén, nem mellesleg elég nagy szívességet kérsz tőlem, szerintem most bármire jogom van - csettint diadalittasan a nyelvével, majd szélesen elmosolyodik és összenéz Donghyuckkal, aki még mindig el van veszve az őrangyalosdiban. Nem értem mit olyan nehéz felfogni ezen, hát ennyire hihetetlen?

Érzem, hogy készül valamire, így mikor Hyuck füléhez hajol, hogy sutyorogjanak egy sort, teljesen kikészülök. Persze gondolhattam volna, hogy nem fog ilyen egyszerűen menni, de akkor is. Szememet forgatva kocogtatom meg órámat, hogy lehetőleg mindenkettőjük számára nyilvánvaló legyen, fogytában az időm.

- Hahó, nem érek rá az örökkévalóságig! - türelmetlenül toporgok, mire végre Mark győzedelmes vigyorral arcán felém fordul, a mellette levő fiú pedig ugyan továbbra sem érti ki vagyok, de a szivatásomban természetesen benne van. Lehet fölöslegesen féltem Markot is, mert tökéletesen egymásra találtak. Unott arcot igyekszek produkálni, bár nem tudom mennyire sikerül.

- Szóval, akkor maradhatsz velünk, ha teljesítesz bizonyos feladatokat - jelenti ki Mark, mire nekem a magasba szalad a szemöldököm.

- Veletek? Én nem kettőtökre gondoltam, mikor idejöttem - húzom el a szám.

- Hát pedig kénytelen vagy így számolni - feleli Donghyuck, majd édes pillantást vet a mellette levőre. - Egy életen át.

Elkezdek öklendezni, mert tényleg szinte gyomorforgatóan aranyosak együtt, meg hát komolyan el kell gondolkodjak azon, hogy a halált válasszam, vagy éljek ezekkel együtt évtizedeken keresztül. Nehéz döntés, esküszöm.

Felsóhajtok. Megdörzsölöm szemeimet, úgy nézek felváltva a két fiúra.

- Milyen feladatokról lenne szó?

- Hát, leginkább segítened kéne egy csomó mindenben. Főzni, takarítani, megszerezni pár vizsgaanyagot előre, kijátszani a rendszert a láthatatlanságoddal - sorolja mindezeket széles vigyorral az arcán. 

- Ezekkel mind újabb szabályt szegnék meg. Tudod, hogy nem használhatom a természetfeletti dolgaimat személyes okokból! - próbálom kivágni magam a dolog alól.

- Ez az egész illegális, már nem mindegy? - von vállat Mark. - Plusz követeljük, hogy mindkettőnk őrangyala legyél. Vagy mindkettőnké vagy, vagy egyikőnké sem. Elfogadod így vagy sem, nincs alkudozás.

Ugyan folyamatosan azon kattogok, hogy mibe is keverem magamat ezzel, valójában a szívem mélyén már az első pillanattól kezdve tudom, hogy bele fogok menni. Sőt, szinte már most bizsereg minden porcikám azért, hogy védhessem őket egy életen át. Valahogy egy olyasfajta érzés kerít hatalmába, mint még ezelőtt soha. Mintha egy másik emberré válnék ezáltal, mint aki valami sokkal komolyabbal foglalkozik, mint titokban egy-egy helyzetben kisegíteni a bajba jutottakat. Mintha talán megtaláltam volna az okot, amiért én megszülettem. Talán már akkor tudtam az egész végkifejletét, mikor megtagadtam egy feladatot odafönt.

- Legyen - megyek bele, mire mindkettejük arcát széles mosoly teríti el. - De csak akkor - emelem fel a mutatóujjam -, ha segítetek megjavítani a glóriám - előszedem a zsebemből, az immár darabokban levő tárgyat. Valószínűleg az akrobata 

mutatványom nem tett neki jót. - Enélkül elég nehéz lenne bármit is teljesítenem a kívánságaitokból. 

- Elég szarul néz ki - húzza el a száját Mark, majd feje tetejére helyezi. Az azonnal villódzni kezd Mark egész testével együtt, ami számomra is mutatja, hogy nem éppen funkcionál megfelelően. - Ki tudná ezt megjavítani? - gondolkozik Mark hangosan. Ekkor a mellette álló Donghyuck teljesen elveszti a fonalat.

- Várjunk, ti most komolyan mondtátok, hogy Johnny egy angyal? - teljesen meghökkent arca falfehérré változik, és egész testét ijedt remegés kezdi rázni. Elmosolyodok.

- Teljesen komolyan - veregetem meg a vállát együttérzően, de azért egy győzedelmes mosolyt elejtek irányába. - És ezután kénytelen leszel elviselni. Egy életen át.

ooo 

- Meddig szarakodsz még a kajával, Johnny? - kiabál ki a nappaliból Donghyuck, miközben én idegesen kavargatom az edényt a tűzhelyen. Nem hiszem el, hogy már megint éhen akarnak halni!

- Pontosan ugyanannyi ideig, mint húsz másodperccel ezelőtt! - kiabálom vissza, de közben szitkozódok is egy sort, mert természetesen az olaj szokása szerint támadásba lendül, főként az arcom és karom irányába. - De ha ennyire éhesek vagytok, nyugodtan felemelhetitek a seggeteket a kanapéról és segíthettek!

- Ah, nem érünk rá! - válaszol Mark nevetve. - Meg egyébként is, nem ezért tartunk téged?

- Tartani engem, hah - motyogom az orrom alatt, miközben szorgosan pakolom a végre elkészült ebédet tányérokra. Hát hihetetlen, hogy mibe kevertem magamat. Komolyan, néha azt kívánom, választottam volna inkább a halált annak idején. - Mi vagyok én, a kutyájuk?

- Johnny, nem bírjuk már, kilyukad a hasunk! - kiabálnak ki egyszerre olyan szenvedő hangon, hogy a gyámügy is simán bevenné. Ja várjunk, már nem is gyerekek, akiknek gyámság kéne, mégis úgy viselkednek. Mérgesen puffogok magamban, mikor egy nagyszerű ötletem támad. Gonoszan mosolyogva fogom a fűszereket, és miután mindhármunknak megterítettem és kiszedtem az ételt, sunyiban a két fiú ebédjére még ráöntök egy-két dolgot. Talán sok lett a só, a bors, meg egy kis erős paprika, természetesen teljesen véletlenül.

- Jöhettek! - kiáltom nekik, miközben leakasztom magamról a kötényemet. A két fiú fénysebességgel süvít a konyhába és ül le a helyére, majd meg sem várva engem kezdik tömni a búrájukat. Ezúttal úgy látszik tényleg éhesek voltak, de már mindegy. Megvonom a vállam, mert hát már mit tudnék tenni, majd kíváncsian figyelem, mikor fogják megérezni a csodás ízeket. Pár másodperc sem telik el, mire elkezdenek fintorogni. Próbálom visszatartani a mosolyom, miközben ártatlanul egy falatot veszek a számba.

- Jézusom, mit csináltál ezzel? - köhögi Donghyuck, de közben Mark már fel is pattan és menten kikapja a tejet a hűtőből, hogy azzal csillapítsa a csípő érzést. 

- Én? Semmi különöset, mi a baj vele? - kérdezek vissza, hiába látom ahogy fuldokolnak az erős ízektől.

- Csíp, csíp - huhogja Mark, miközben legyezi a száját, hátha ez segít a helyzetén. Nehezen tudom visszatartani a mosolyom, és végül nem is sikerül. Erre úgy jövök rá, hogy mind a két fiú egyszerre kezd el ütlegelni, amitől nevetve ledőlök a székemről.

Talán mégsem olyan borzalmas ez az élet.

Sziasztok!^^

Húha, ez a kör egy kicsit kifogott rajtam :D Messze áll tőlem, hogy ilyen talán túlzottan egyszerű, vicceskedős történeteket írjak, de valahogy most ennyit tudtam kihozni magamból xd. 

Remélem azért nem untat majd titeket, bár én valahogy nem érzem, hogy olyanra sikerült, mint amilyennek elképzeltem. Nagyon nem szerettem volna most semmilyen véres vagy erotikus jelenetet írni, de ehhez a zenéhez szerintem olyan nehéz volt más megoldást találni :D

Mindenesetre kíváncsian várom a véleményeteket!^^